Évközi 23. Vasárnap - A-év

Az évközi huszonharmadik vasárnap evangéliuma három részre bontható. Az elsőben Jézus azt hagyja meg, hogy miként járjunk el, ha a hívek közösségén belül tapasztalunk helytelenséget, bűnös magatartást. A második rész - miután két héttel ezelőtt hallottuk, hogyan kapta meg Péter az oldó-kötő hatalmat - ugyanezt a hatalmat kiterjeszti az összes apostolra. A harmadik rész pedig a közös imádság erejéről szól. Bár e három, elkülönülő tematikájú szakasz más és más dologról szól, mégis van egy rejtett fonál, amely egybefűzi őket.

Már az Ószövetség szembesült azzal a ténnyel, hogy hiába az Istennel kötött szövetség, hiába a kivonulás, az Ígéret Földjének elfoglalása és a megannyi történelmi jel és csoda, a hívek között is fellelhető sok olyan bűnös magatartási forma, amelyet a pogányok körében kárhoztat Isten szava. Ezért a próféták igen nagy erővel szólalnak fel a választott nép belső megtisztulásáért, amelynek részét képezte a correctio fraterna, a testvéri intés is - vagyis az a gyakorlat, hogy a testvér, a közösség tagja meginti, figyelmezteti társát, s a jó, helyes cselekvésre ösztökéli őt. Már ekkor kialakul a háromszoros figyelmeztetés gyakorlata: először négyszemközt, majd tanúk előtt, végül az egész közösség illetve annak vezetői által. Ha ekkor sem hajlandó megtérni a bűnös, akkor magára lehet hagyni őt lelkiismeret-furdalás nélkül, hisz mindent megtettek megmentése érdekében. A bűne így már egyedül terheli őt.

Jézus ezt a gondolatot, gyakorlatot veszi át, s teszi normává saját közössége, a későbbi Egyház számára is. A testvér bűne az én bűnöm is, ha nem igyekszem megmenteni őt. Ahogy Babits írja Jónás imájában: "vétkesek közt cinkos, aki néma". Figyelmeztetnem kell őt, mert felelősséggel tartozom érte Isten és a hívő közösség előtt. Ám a figyelmeztetésnek először négyszemközt kell történnie, hogy ne legyen a javító szándék egybekötve nyilvános feddéssel vagy akár megszégyenítéssel. Csendben, a szeretet diszkrét szaván kell figyelmeztetni a testvért a jóra.

Ám előfordulhat, hogy ez nem segít. Ekkor jön a második figyelmeztetés. Ekkor már két vagy három másik testvért kell magammal vinnem, tanúként - mondja Jézus. Milyen furcsa, mi szükség van itt tanúra? Ennek az oka az, hogy - mint előbb mondtuk - a bűnért én is felelős vagyok, ha nem figyelmeztetem testvéremet. A tanúk azért kellenek, hogy bizonyíthassák: én megtettem a kötelességemet, én igyekeztem jobb belátásra téríteni a másikat - egy szóval: a bűnéért őt terheli egyedül a felelősség.

Ha ez sem használna, akkor van szükség nyilvános figyelmeztetésre, intésre a hívek közössége illetve annak vezetői részéről. Ők Krisztus testében a főnek, Krisztusnak megjelenítői - az ő szavuk az Egyházban a szerető, de egyszersmind tekintéllyel megnyilatkozó szó. Ha őrájuk sem hallgat a bűnös, akkor ez annak jele, hogy teljességgel megátalkodott bűnében, vagyis a közösség, áttételesen Krisztus szava már semmit nem jelent számára. Ezért kell tőle elfordulni, mintha pogány vagy vámos volna. Ha ez megtörténik, akkor az valódi gyász a közösség szívében.

Azonban ekkor jön Jézus kijelentése, amellyel az oldó-kötő hatalmat minden apostolra kiterjeszti. Ez az adott szövegkörnyezetben nem pusztán a hatalom átadását jelenti, hanem egyszersmind a remény és az öröm szava is, hisz azt is jelenti, hogy nincs olyan szakadás, nincs olyan kötés emberek között, amelyet helyre ne lehetne állítani. Nincs olyan bűn, amelyet Istennek emberek által közvetített irgalma meg ne oldana. Így tehát még az is, aki megátalkodottságában elszakadt a közösségtől, nos, még az is visszatérhet oda, mert van oldás a földön, amely őt kiemeli a bűn miatt elkülönült, magára maradt helyzetéből.

Mindez azért igen fontos, mert a krisztusi Egyház, a hívek közösségének legfontosabb eleme, ismertető jegye az a szeretetben megvalósuló egység. Nem csak azért fontos ez, mert csupán így lehet az emberi hívő-közösség az isteni szeretet-közösség ikonja, képe, hirdetője a földön; hanem azért is, mert ez az egység az Egyház küldetésének forrása, a küldetés sikerének záloga. A hitből és hitben élő közösségnek céljai vannak, ezeket azonban pusztán emberi bölcsességgel, tervezéssel nem lehet elérni - a jó értelemben, keresztényi szemmel nézett "sikert" csakis kiimádkozni lehet. Mi vethetjük a magot, de a növekedést Isten adja. A jó értelemben vett siker mindig Isten ajándéka, ő koronázza meg az ember munkáját, fáradozását. Azonban ezt az isteni áldást, segítséget, beteljesítést ki kell esdeni - és ehhez elengedhetetlen az egység. Vagyis az, hogy közösségben, egy szívvel-lélekkel egyet kérjünk az Úrtól. Nem csak azért fontos a közösség egysége, mert így több hang mondja az imádság szavait, hanem azért is, mert több hívő szív közösségben, az Egyházban együttes imádsággal könnyebben ismeri fel Isten akaratát, sejti meg az ő szándékát, s ébred rá arra, hogy valójában mit is kell kérnünk. A közösség emeli fel az egyén hitét, legfőképpen azáltal, hogy állandóan óvja és vezeti azt. Az önmagában álló, teljesen egyéni hit védtelen. A közösség hite adhat neki tartást, erőt, s szolgál egyszersmind normaként, amely folytonosan felhívhatja figyelmemet gyengéimre, tévedéseimre, hibáimra. Ha ezt így szemléljük, akkor már meg is érkeztünk az evangélium első részéhez, vagyis a correctio fraterná-hoz, a testvéri figyelmeztetéshez, intéshez - így az evangélium gondolati köre bezárult, egészet alkot.

Az évközi huszonharmadik vasárnap evangéliuma tehát az Egyház közösségének egy igen fontos belső dinamikájára hívja fel a figyelmet: a híveknek a közösségben egymásért viselt felelősségére. Ez a felelősségvállalás, egymásra való szeretet-teli és jószándékú odafigyelés a záloga annak, hogy a közösség az egyénieskedéssel szemben megőrizze egységét, másfelől pedig kölcsönösen növekedjék a krisztusi Evangéliumhoz való hűségben. Nem véletlen hát, hogy Loyolai Szent Ignác ezt a correctio fraterná-t a nevelés és nevelődés egyik legfontosabb elemének tartja, amelyet nekünk is bátran gyakorolnunk kell közösségeinkben - természetesen nem összetévesztve azt a kukacoskodással, a fölösleges kötözködéssel és a másik kioktatásával.