Évközi 24. Vasárnap - A-év

Az évközi huszonnegyedik vasárnap evangéliumának középpontjában a megbocsátás áll. Valójában ez a szakasz folytatása a múlt vasárnap hallottnak, ahol a testvér iránti felelősségteljes szeretetről, a testvér figyelmeztetésének kötelezettségéről volt szó. Miután Jézus erre hívta meg tanítványait, lép hozzá Péter, s veti mintegy közbe: "De ha a figyelmeztetés ellenére vétkezik mégis a testvér, meg kell-e bocsátanom neki? S ha igen, hányszor?" Vagyis Péter kérdése mögött az a gondolat húzódhat meg - ahogyan Szent Jeromos ezt véli -, hogy éppen Jézus ezt megelőző szavai - vagyis hogy ha a harmadik intésre sem javul meg a testvér, el kell fordulni tőle, mintha pogány és vámos volna - azt a benyomást kelthették az első apostolban, hogy akkor a bűnét sem kell megbocsátani.

Kérdésében Péter ezzel együtt mintha igyekezné kiemelni a folytonos, korlátlan megbocsátás képtelenségét. Ezzel egybecseng a Példabeszédek könyvének egy verse is: "Mert az igaz felkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes" (24,16). Vagyis ha valaki nem hallgatott a figyelmeztetésre négyszemközt, tanúk között majd az Egyház közösségében, az már mintegy gonosztevő - s annak nemhogy hétszer, de egyszer elesnie is elég ahhoz, hogy az végzetes legyen, számára már nem lehet igazán megbocsátani.

Jézus azonban - folytatva a Péter által megkezdett jelképes beszédet a hetes számmal, amely a végtelenséget, a meghatározatlan számot jelenti - csattanós választ ad: "Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!" Ebből a kis nyelvi játékból világossá válik, hogy Péter érvelése, gondolatmenete hamis, nem felel meg az isteni logikának, mert az nemhogy a folytonos, számában nem korlátozott megbocsátást várja el, hanem ennek a meghatározatlan, végtelen mértékű megbocsátásnak végtelenszeresét. A Krisztusi túlcsorduló mérték, a teljesség gondolata ez, amelyet Pál így fejezett ki: "Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem". Isten megváltó, üdvözítő kegyelme számolatlanul, mérték nélkül árad a bűnös emberekre - ennek emberi, földi leképezése az emberi megbocsátás számolatlansága.

Mindezt egy példabeszéddel fejti ki még jobban Jézus. A király, a nagy adós szolga és annak egy szolgatársa többfajta tanítást adnak nekünk. A király számonkérő kérdése a nagy adós szolgához: "Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?" rávilágít, hogy az ember - mivel Istentől bocsánatot kapott - kötelezve van maga is a megbocsátásra. Ugyanakkor a "szolga" megnevezés és a király irgalmas cselekedete rávilágít arra az alapvető emberi drámára, amit számunkra a bűn szolgasága jelent, s amelyből egyedül Isten képes felemelni bennünket. A galatákhoz írt levelében Pál így fogalmaz: "A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, s ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket" (5,1).

Az evangéliumi példabeszéd tragédiája épp abban áll, hogy a keményszívűség lesz az oka annak, hogy végül maga az előbb kegyelmező király hajtja vissza az adósszolgaság igájába az első szolgát. Itt az egyházatyák figyelmeztetnek, hogy óvatosan kell értelmeznünk ezt a szakaszát a példabeszédnek, hisz ez azt is jelenthetné egy bizonyos olvasatban, hogy az egyszer már eltörölt és megbocsátott vétket Isten újra számon kéri, úgy dönt, hogy amit megbocsátott, azt most mégis behajtja - ez viszont ellenkezne a megváltásról, bűnbocsánatról vallott hitünkkel. Aquinoi Tamás véleménye szerint itt alapvetően arról van szó, hogy a megbocsátott vétek utáni szívtelenség, hálátlanság lesz forrása az új bűnnek (a kegyetlenségnek, szeretetlenségnek), amelynek büntetése - éppen mivel már megelőzte a bocsánat, az irgalom és szeretet megtapasztalása - súlyosabb lesz, mint a megbocsátott bűné lett volna.

Azonban még egy motívumra fel kell figyelnünk a példabeszédben, mégpedig arra, hogy a két adósság - a király és az első szolga, illetve az első és a második szolga között - teljességgel aránytalan. Míg az első - tízezer talentum, vagyis akár hatszáz kiló ezüst is - megfizethetetlen, addig a második - száz dénár - eléggé csekély összeget tesz ki. Vagyis az ember és Isten közötti szakadék, az ember Isten elleni bűnének súlya összehasonlíthatatlanul más, nagyobb, mint az emberek egymás közötti vétkeié. Ezt még inkább alátámasztja az, amit két hete a vasárnapi evangélium végén olvastunk: "Mit is adhatna az ember cserébe a saját lelkéért?". Az Istennel szembeni tartozás, a bűn szolgaságának bénító erejét, önerőből való leküzdhetetlenségét már az Ószövetség is felismeri. A 49. zsoltár így fogalmaz: "Hiszen önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat. Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha." (8k). Krisztus volt az, aki Istennel szembeni hatalmas, leróhatatlan tartozásunkat rendezte, ahogy a kolosszeiekhez írt levélben olvashatjuk: "A következményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szögezte" (2,14).

Ez a keresztény lét egyik kettős alaptapasztalata: egész életünk megbocsátott és megbocsátásra meghívott lét; másfelől az, amit nekünk elengedtek, s az, amit mi másoknak elengedhetünk, szinte semmilyen arányban nem áll egymással. Isten végtelen irgalma és szeretete végtelen megbocsátást ad, a mi kicsiny, töredékes szeretetünk csak emberi megbocsátásra képes. De mégis erre vagyunk hívva, mert így - ha tökéletlen módon is - Istenhez válunk hasonlóvá. Készek vagyunk erre? Vállalkozunk a megbocsátás életre váltásának, egész életünk megbocsátássá tételének hatalmas hivatására? Vagy mi is még kétkedünk és kibúvót keresünk, mint Péter? Ne feledjük, az irgalom és a megbocsátó jóság mértéke - legnagyobb szerencsénkre - nem az ember, hanem Isten maga!