Évközi 27. Vasárnap - A-év

Az évközi huszonhetedik vasárnap evangéliumi szakaszában Jézus folytatja példázatos párbeszédét a jeruzsálemi templom főpapjaival és véneivel. A szőlősgazda küldötteit megverő, fiát, örökösét megölő bérlőkről szóló példabeszéd ugyanazon a síkon értelmezhető, mint a múlt vasárnapi, a két fiúról szóló.

A középpontban megint a szőlő és a gazda áll. Isten országáról és Istenről magáról van szó. De míg múltkor Keresztelő János volt a beszélgetés nagy kérdése, s az ő megtérést hirdető szava állt szemben a főpapok és vének keményszívűségével, addig most színre lép maga a fiú, az örökös: azaz Jézus. Ő szólal meg, szinte prófétai erővel, megjövendölve halálát és azt a radikális változást, amelynek során Isten országát - vagyis a szőlőt - elveszik az ószövetségi választott néptől, s az új népre, az Egyházra bízzák. A hasonlat - a kő elvetése, de mégis szegletkővé való válása - igen drámai módon válik valóra, amikor egy időben dől össze, pusztul el a jeruzsálemi Templom s születik meg az Egyház, amelynek az a kő lesz szegletköve, maga Jézus, amelyet az ószövetségi nép a maga Templomában fölöslegesnek, sőt kártékonynak ítélt.

Azonban a példabeszéd nem csak erről az üdvtörténeti folyamatról, az Egyház népének e kezdeti, alapozó élményéről szól - de hordoz magában egy erkölcsi figyelmeztetést is minden korok hívői számára. Ez a figyelmeztetés roppant egyszerűen összefoglalható: a szőlő nem a tulajdonunk, hanem csak bérbe vettük azt, ezért ennek megfelelő módon kell bánni azzal, de mindenekelőtt ennek megfelelő módon kell viszonyulni a gazdához.

Mit is jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy Isten országa nekünk ígért örökségünk, de nem birtokunk. Ha valaha is a tulajdonunk lesz, az csakis azért lehetséges, mert a gazda önként nekünk ajándékozza - nem azért, mert méltó módon meg tudjuk azt fizetni, hanem szeretetből. Azonban erre a szeretetre csak úgy válunk méltóvá, ha már bérlőként, vagyis a földi Egyházban élve Isten országát, a szőlőt becsülettel műveljük, lelkiismeretesen gondozzuk, s megadjuk a gazdának a kellő időben azt, ami jár neki: egyfelől a szőlő megtermi gyümölcsét, elegendő és szép gyümölcsét munkánk révén, másfelől pedig megadjuk a gazdának azt a tiszteletet, amely neki mindenek előtt és fölött kijár.

Vagyis kereszténynek lenni azt jelenti, hogy Isten országát felelősséggel munkáljuk már itt a földön is - mert ahogy Jézus mondta: "Isten országa közöttetek van". Bár az Ország teljessége csak az üdvösség állapotában juthat osztályrészünkül, de az mégis valami módon jelen van már itt a földön is. Mindenekelőtt ott, ahol az Ország törvényei megvalósulnak: a szeretet, a kölcsönös figyelem és testvéri felelősségvállalás, az odafigyelés, a közösségi lét szabályai, törvényei ezek. Ha nem élünk már itt a földön méltóan Isten országához, hogy legyen az örökrészünk később? A gyümölcs megtermése pedig ebből az alaptartásból fakad: ha így élünk, Isten országa akkor lesz hatékony és termékeny a világban, akkor lesz meg az Istentől megígért, az ő kegyelmével támogatott termés - vagyis a kegyelem gyümölcse a hívőkben, s mindenkiben, aki életpéldájuk, szavuk hatására Istenhez fordul.