Évközi 31. Vasárnap - A-év

Az évközi harmincegyedik vasárnap evangéliumi szakaszában véget ér az a több vasárnapon át tartó sorozat, amelyben Jézus és a zsidó vallási pártok vezetőinek vitáit hallhattuk. A végeredmény: a nép vallási vezetői megkeményítik szívüket, nem fogadják el, nem fogadják be az evangéliumot. Jézus ekkor felhagy a meddővé vált vitákkal, s közvetlenül a néphez fordul. A tömeghez intézett szavai példaértékűek és rendkívüli jelentőséggel bírnak a mi számunkra is.

Az alaptapasztalat roppant egyszerű: az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek, vagyis a nép mindenekelőtt vallási-lelki vezetői ők, de ezzel egyidejűleg a társadalmi életnek is meghatározó szereplői. Ők azok, akik hirdetik Istennek a választott néphez intézett szavát. Ugyanakkor a próféciák hirdetői képtelenek felismerni, amikor elérkezik a próféciák beteljesedése, a törvények tanítói nem ismerik fel a názáreti Jézusban Isten kinyilatkoztatásának teljességét, a Messiást, akinek kezébe helyeztetett az uralom, aki a végső Bíró.

Ez a kettősség tehát azért drámai, mert egyfelől Isten szava hiteles hirdetésének szent feladata a farizeusokra és írástudókra hárult, ugyanakkor ők azok, akik saját életükkel, lelkületükkel mutatják fel, hogy lehet nem felismerni a hirdetett isteni szó beteljesülését, hogyan lehet a betűt vizsgálva eltávolodni a tartalomtól, a lényegtől.

Miért mondottam elmélkedésünk elején, hogy ma is, mostani egyházi életünkben is alapvető fontosságú üzenetet hordoz ez az evangéliumi szakasz? Azért, mert bár megváltozott a kor, megváltoztak a viszonyok, de ugyanez a jelenség sokszor napjainkban is fellelhető. Az Egyház maga is hordozza szívében Isten kinyilatkoztatását - a Szentírás szavában, a Hagyományban s az ezekből fakadó egyházi tanításban. Mégis, a megélt hit sokszor oly messzire kerül a megvallottól, a tanulmányozott betű a lelki tartalomtól.

Ezért fontos emlékezetünkbe idéznünk az idei nagypénteki colosseumi keresztút kilencedik állomását, ahol - II. János Pállal televíziós összeköttetésben - Joseph Ratzinger bíboros, aki nem sokkal később XVI. Benedek néven lépett a pápai trónra, így fogalmazott:

"Mi az üzenete Jézus harmadik elesésének számunkra? Mi az ember általánosságban vett esésére gondoltunk, oly sokak bukására Krisztustól egy istentelen szekularizmusba. De nem kell-e arra is gondolnunk, hogy mennyit kell Krisztusnak elszenvednie Egyházában? Hányszor élnek vissza jelenlétének szent Szentségével, a szív mily ürességébe és gonoszságába lép be oly sokszor? Hányszor ünnepeljük csakis önmagunkat, s nem is fordítunk ügyet Reá? Hányszor forgatjuk ki szavait vagy élünk vissza velük? Mily kevés hit van oly sok elméletben, mennyi üres beszédet hallhatunk? Mennyi szenny van az Egyházban, és éppen azok között, akiknek a papságban egészen Őhozzá kellene tartozniuk? Mennyi gőg és önelégültség? Mily kevésbe vesszük a kiengesztelődés szentségét, amelyben Ő vár reánk, hogy felemeljen elesettségünkből?"

Valóban, a keresztény hit is szembesül az evangéliumi drámával: a hitet megvalljuk, Isten szavát őrizzük, a tanítást műveljük, kifejtjük, de ugyanakkor az életünk másról tesz tanúságot, mint a szánk. Ezt a szempontot még inkább figyelembe kell vennünk a püspökök és a papok esetében, akik már nem Mózes, de az Egyház krisztusi tanítószékében ülnek illetve annak segítői, szolgái. Azonban ez a kettős arc, ez a szakadék nem adhat okot arra, hogy magát az isteni szót vessük kritika alá. Nem Isten üzenete gyenge, törvénye rossz, akarata ember-ellenes; hanem sokkal inkább arról van szó, hogy az ember kevés, az ember zárul be, s nem engedi, hogy az isteni szó erőben, jóságban és ember-szeretetben valósuljon meg az életében.

Jézus is így int: bármilyen a tanító, attól a tanítás értéke még önmagában van. Bármilyen is az, aki hirdeti az evangéliumot, az evangélium ereje nem az azt tanító emberben, hanem az emberi történelemben megszólaló Istenben van. Ezért ha méltatlanul is csendül fel az evangélium hangja az egyházban, annak tartalma, üzenete mégis mindennél értékesebb. Ha töredékes, gyenge és esendő is az ember, aki szolgálja az Igét, attól az még a legnagyobb gazdagság az ember, az egész világ számára. Mert nem az a fontos, hogy ki a futár, a szolga, aki közvetíti az ajándékot, hanem az, hogy ki az a személy, aki azt adja. Márpedig az evangélium Isten ajándéka az embernek.

Így hát amikor emberekkel találkozunk, akik a hitből papok, egyháziak vagy hívek miatt ábrándultak ki, akkor emberileg meg kell értenünk, hogy a dilemmát, a vallott hit és az élet kettősségét nem tudták feldolgozni. Ugyanakkor emlékeztetnünk kell őket és magunkat is, hogy mindez pusztán a csatorna, a közvetítés - Isten maga, az Örömhír Istene túl van papokon, egyháziakon, híveken.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy erre hivatkozva megmaradhatunk fásultságunkban, esetleg a krisztusi szellemmel ellentétes életvitelünkben - épp ellenkezőleg! Mindez arra buzdít bennünket, papokat és világiakat egyaránt, hogy életünk, tetteink és szavaink mindinkább kerüljenek összhangba hitünkkel, az evangélium hitével, nehogy a szolga, a közvetítő, a csatorna elégtelensége miatt magától az Úrtól, a Mestertől és a Forrástól forduljanak el az emberek.

Az alázat iskolája ez a hívek számára - mert megérteti velünk, hogy a hitben előrehaladni egyet jelent azzal, hogy mind kisebbekké válunk, mindinkább ráébredünk arra, hogy mi szolgái, gondnokai vagyunk egy valóságnak, amely túlnő rajtunk, amely mindig több mint mi, amelyhez önerőből gyengék vagyunk; épp ezért egyre kisebbé válva, önmagunkat egyre inkább háttérbe vonva mind tisztábban engedhetjük átragyogni az evangélium fényét emberi létünkön. Ez az ember felmagasztalása: kristálytisztává válni, Isten képét hordozni a világban, testvérként a testvérek között elvezetni őket az Atyához - nem csak a tanítással, szóval, kioktatással és tanáccsal, de egész életünkkel.