Évközi 32. Vasárnap - A-év

Az évközi harminckettedik vasárnap evangéliumi szakaszában a tíz okos és a tíz balga szűzről hallunk, akik kimentek a vőlegény elé, s magukkal vitték lámpásaikat. A példázat jól ismert mindannyiunk számára, hisz már számtalanszor hallottuk: tudjuk jól, hogy a vőlegény Krisztus, a lakodalom a második úrjövet, s az okos szüzek azok, akiket ez az úrjövet készen talál. Azonban a szakasz értelmezésében talán tovább léphetünk ennél, feltárva a hasonlat mélyebb rétegeit.

A szüzek, akik előre mentek a lakodalmas házhoz, s várták a vőlegényt, a régi népszokásokból ismerősek. Lámpásaik azonban sajátos értelmet nyernek a mi szövegösszefüggéseinkben. Szinte önkéntelenül eszünkbe jut a 119. zsoltár szava, ahol ezt olvassuk: "Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon" (Zsolt 119,105). A fény, amely az éjszakában az ember lába előtt mutatja az utat, Isten szava - amelyet a szüzek kezükben tartanak. Ez a hitnek jelképes leírása. Ezt még inkább felismerjük, ha elelmélkedünk a Példabeszédek könyvének szavain: "Mert a parancs lámpás, fény a tanítás, életre vivő út az intelem s a feddés" (Péld 6,23). Vagyis a szűz, akinek kezében ég a lámpás, az olyan embert jelenti, aki meghallotta Isten szavát, azt hittel magába fogadta, s ennek a fényében járva eljutott a lakodalmas ház, az üdvösség küszöbéig. Így megérthetjük, hogy a szüzek - túl a kor szokásán - mit jelképeznek még a hasonlatban: a hit egységét, integritását, tisztaságát.

Hogy kell tehát értelmeznünk az öt okos és öt balga szűz képét? Ha mind a két csoport kezében tartotta a hit lámpását, s eljutott az üdvösség küszöbére, a lakodalmas ház kapujáig, akkor miben is áll közöttük a különbség? "Az igazak fénye lobogva világít, a gonoszok lámpása meg kialszik" (Péld 13,9) - olvassuk megint csak a Példabeszédek könyvében. Igaz az, aki nem csak hogy hisz Istenben, de egész életét ezen hit szerint akarja alakítani, a mindennapjait a hit normái szerint rendezi be. Már Izajás könyvében így szól népe igazairól Isten: "Mert hiszen napról napra keresnek, és szeretnék megismerni útjaimat, mint olyan nemzet, amely az igazsághoz szabja tetteit, és nem hagyja el Istenének törvényét" (Iz 58,2). Igaznak lenni tehát annyit tesz, mint az igazsághoz szabni tetteinket, Isten törvényei szerint élni. Ha a balgák mécsese, a hit elalszik illetve nincs elég olaja, akkor ez annyit tesz, hogy hitük nem alakította át életüket. Nem elég a hit mécsesének pislákoló lángja a lakodalmas házba való belépéshez, ahhoz annál több kell.

Mi is ez a több, ez a más? Ezt Jakab apostol mondja el nekünk éleslátóan és nagy lelki mélységeket feltárva: "Hiszed, hogy csak egy Isten van, s jól is teszed. Ám ezt a gonosz lelkek is hiszik, mégis remegnek. Akarod-e tudni, balga ember, hogy a hit tettek nélkül mennyire meddő? Ábrahám, a mi atyánk, nem a tettei alapján igazult meg, amikor odatette fiát, Izsákot, áldozatul az oltárra? Láthatod, hogy hite működött tetteiben és tettei tették teljessé a hitét Így teljesült az Írás szava: -Ábrahám hitt az Istennek, ez megigazulására vált- és: -Az Isten barátjának- nevezték. Látjátok tehát, hogy az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában." (Jak 2,19-24).

Vagyis az okos és a balga szüzek között nem abban állt a különbség, hogy az előbbiek hittek, az utóbbiak pedig nem; hanem abban, hogy az előbbiek hite átformálta életüket, tetteikben kivirágzott, s ezek a hitből fakadó a tettek megigazulásukra szolgáltak. Ezzel szemben a balgák, ha fel is tudták mutatni a hit lámpásának fényét, az mégis kialvóban volt bennük, hisz nem volt, ami táplálhatná, éltethetné azokat. Ezáltal a balgák kialvó mécsesei a tettek nélkül halódó, meghaló hit jelképei, ismét Szent Jakab szavai szerint: "Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog" (Jak 2,17).

Mi is tehát az évközi harminckettedik vasárnap evangéliumának üzenete számunkra? Legfőképpen az, hogy a Mennyek Országa, bár Isten kegyelméből adatik osztályrészünkül, mégis megköveteli önnön szüntelen munkánkat, elköteleződésünket, áldozatvállalásunkat is. A hit sohasem lehet bennünk puszta meggyőződés, világnézet vagy hagyomány, lelki örökség. A hitnek elevennek kell lennie, ez azonban csak akkor lehetséges, ha a hit az Isten törvényei szerinti cselekedeteket szüli bennünk. Nem véletlen, hogy az egyházatyák szüntelenül figyelmeztetnek bennünket arra, hogy az ortodoxiának, a helyes hitnek harmóniában, összhangban kell lennie az ortopraxissal, vagyis a helyes gyakorlattal, életvitellel.

Miért alapvetően fontos ez a keresztény hívő számára? Azért, mert az Atya akaratát cselekedve, az Ő akaratával azonosulva válok hasonlóvá hozzá. Jézus Krisztusnak, a Fiúnak az Atya iránti szeretete és a vele való tökéletes egysége abban nyert kifejezést itt a földön, hogy teljesen engedelmes volt a legvégsőkig, a halálig, a keresztig - a nagypénteki szenvedésig, amely által - a Zsidókhoz írt levél szavaival élve - Jézus "engedelmességet tanult" (vö. Zsid 5,8). Ezért mondhatta ő, hogy "Aki küldött, velem van, nem hagyott magamra, mert mindig azt teszem, ami tetszésére van" (Jn 8,29). Ez az egység teszi lehetővé a lakodalmas házba való belépést. Aki Isten akaratát teljesítve eggyé vált vele, hasonló lett hozzá, az az okos szűz, akinek ég a lámpása, s akit a kapuban az Úr felismer. A balgák, bár volt kis lámpásuk, nem éltek a hit szerint, s emiatt nem is ismeri fel őket a ház Ura, amikor zörgetnek.

Mi vajon melyik csoportba tartozunk?