Évközi 33. Vasárnap - A-év

Az évközi harmincharmadik vasárnap evangéliumában hallhatjuk a talentumokról szóló példabeszédet Máté megfogalmazásában, amelynek alapvető értelmezése mindannyiunk számára ismerős: Isten kegyelmi ajándékaival, a talentumokkal, ellátja az embereket. Kinek többet, kinek kevesebbet ad. Egy azonban bizonyos. "A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele" (1Kor 12,7). Pál ezzel az Istentől kapott talentumok alaptermészetét mutatja fel: azok soha nem öncélúak, hanem mindig egyfajta haszonra szolgálnak. Ezt jelképezi az evangéliumi példabeszédben a talentumok megforgatásával szerzett nyereség. A kegyelem befogadásának lényegéhez tartozik tehát, hogy az működése által gyümölcsöt hoz bennünk. Megint csak Pál szavai, önvallomása mutat erre rá roppant élesen: "Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan" (1Kor 15,10). Az ilyen emberi tartásnak, belső lelki felelősségnek az ellentettjét jelképezi a szolga, aki a megkapott talentumot elrejti a földbe, vagyis nem hajt hasznot a kegyelemből, az hatástalan marad benne.

Azonban ezen az elsődleges értelmezési szinten túllépve, éppen a hasonlat végkifejletét szemlélve megtapasztalhatjuk a keresztény életnek egy másfajta alapvető jellemvonását. A szolga, aki a földbe rejti a kincset, így indokolja meg tettét: "Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd" (Mt 25,24-25). Egy egészen sajátos emberi magatartás körvonalazódik szemeink előtt. Az úrtól való félelem áthatja a szolga életét - fél az úrtól, s ezért fél bármihez is kezdeni a talentummal, nehogy elveszítse azt. Egyetlen gondolata nem más, mint az, hogy amikor hazatér az úr, visszaadhassa neki azt, ami az övé, ami jár neki.

Ez a jellemvonás egyfajta hitbeli életmódot jelképez. Az az ember áll itt szemeink előtt, aki féli az Istent, s az iránta való tiszteletet az előírások betartásával mutatja fel. Lehet, hogy élete, érzelmei, gondolatai teljességgel idegenek a Jézus Krisztus által kinyilatkoztatott Istentől, de a vallási, a külsődleges előírásokat pontosan és szinte aggályosan betartja. Lehet, hogy pénteken egyszer sem merül el imában a kereszt előtt, egyszer sem szemléli Krisztus szenvedését, egy fohászt sem mond engesztelve, bűnei bocsánatát kérve - de kínosan ügyel arra, hogy húst ne egyen. Lehet, hogy vasárnap mindig elmegy misére - de hazatérve veszekszik, megkeseríti családja vasárnapját. Lehet, hogy napi kötelezőként felvállalt imákat elvégez - de közben lélekben teljesen idegen Istentől s a mellette álló embertől, akik nem egy vállalt imádság-mennyiség teljesítését, hanem a szeretet megélését kérik, várják tőle.

Vagyis az utolsó szolga, aki elássa a talentumot, az nem pusztán a lusta vagy a rettegő ember képe, de azé is, akinek a hit nem más, mint egy előírás-tisztelő vallásosság. Jézus azonban két dologra mutat rá: az egyik az, hogy az így megélt hit terméketlen; a másik pedig az, hogy Istennek ez nem kedves áldozat, sőt!

Miben áll tehát az a lelkület, amelyet a példabeszéd kér tőlünk? Abban, hogy az Istenre való nyitottságban élve elfogadjunk a kezéből minden kegyelmi adományt, s azokat ne a külsődleges vallásgyakorlat börtönébe zárjuk, hanem teljes, cselekvő, elszánt és örömteli lélekkel vigyük bele a világba. Ha úgy tetszik, a kegyelmet azért kapjuk, hogy minden gondolatunkkal, ötletünkkel, belső indításunkkal azon legyünk, hogy a legkülönfélébb helyeken és módokon gyümölcsözővé tegyük. A kegyelmet ne úgy szemléljük, mint valamit, ami csak egy előírásos vallásosság földgödrébe való, hanem úgy, mint az egyetlen valóságot, amely a világ minden pontján, helyén, pillanatában gyümölcsöt tud hozni - nem csak az Úrért, a talentumot adó Gazdáért, hanem önmagunkért is.

Hiszen az evangéliumi szakasz megmutatja azt is, hogy a haszon nem a gazda kincstárát gyarapítja pusztán, hanem lehetővé teszi azt is, hogy maga a szolga is bővelkedjék. A rest szolgától elvett talentumot a gazda nem a maga kincstárába záratja be, hanem odaadja a másik szolgának, annak, akinek tíz talentuma van. A kegyelmet Isten adja, de mégis önmagunk számára szerezhetünk érdemet azáltal, ha kiteljesítjük azt életünkben. Ezért mondhatja a Katolikus Egyház Katekizmusa: "Jócselekedeteim érdeme az isteni jóság ajándéka" (KEK 2009), hozzátéve, hogy "Krisztus bennünk élő szeretete minden érdemünk forrása Isten előtt" (KEK 2011).

Az évközi harmincharmadik vasárnap evangéliuma tehát rámutat hitünk egyik alapvető követelményére, mégpedig arra, hogy az ne külsődleges vallásgyakorlás legyen, hanem teljes létünk feltétel nélküli átadása az isteni kegyelemnek, amelyből, amely által megteremhetjük önnön létünk gyümölcsét a világban. Az ember így megérti, hogy csak a kegyelemből él, s ez a kegyelem csak annyiban élteti, amennyiben átadja önmagát neki - nem földgödörbe, külsőségbe zárja, hanem engedi önmagában megfoganni s gyümölcsöt hozni.

Zárásként álljon itt Sík Sándor "Ó tiszta csend!" című versének utolsó versszaka:

"Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén
Némán izzani kezd a titokzatos tömjén
S füstjén az Angyal megjelen.
És ámuló szeméről a fátylakat leoldja,
Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja:
A csend-foganta Kegyelem."