Évközi 34. Vasárnap - A-év

Az évközi harmincnegyedik vasárnapot, a liturgikus év utolsó vasárnapját a nyugati egyház Krisztus Király ünnepének szenteli. A Máté evangéliumából vett szakasz mintegy lezárja az eddigi vasárnapok jézusi példabeszéd-sorozatát. A Megváltó, aki eddig hasonlatokkal mondta el, milyen lesz a világ vége, a végítélet, most egyenesen megmondja: "Az Emberfia eljön az ő dicsőségében (...) helyet foglal dicsőséges trónusán". Krisztus, aki eddig egy bizonyos távolságtartással, a példabeszédek közvetítése révén szólt a végső dolgokról, most kimondja: én vagyok az, a Király, aki eljön majd ítélni.

Ez az evangéliumi szakasz képezi a hidat a lezáruló év és a megkezdődő Advent között, amely Advent nem pusztán az emlékező készületé, vagyis nem csak az Istenfiú első eljövetelére emlékező Karácsony előjátéka. A nagy Advent, a hatalmas Advent a második eljövetel lesz, amelyről a mostani evangéliumban is hallunk.

Ez az eljövetel-elbeszélés két év, az idő meghatározott fordulópontján hangzik fel - jelent lezárást, de jelent kezdetet is. Jelzi ezáltal, hogy Krisztus eljövetele áthatja, belülről "át-uralja" (durchherrscht) az emberi történelmet - ahogyan azt Johann Baptist Metz német teológus kifejezte. Krisztus Király ünnepén tehát nem kizárólag afölött örülünk, hogy a mi Istenünk milyen hatalmas, milyen gazdag, milyen erős - ez egy pusztán külsődleges ünneplés lenne. Sokkal inkább azt a tényt ünnepeljük, hogy a világ és történelme, s benne a személyes ember is, bele van foglalva a Mindenható erőterébe.

Létünknek ez alapadottsága, amelyet az Újszövetség sokféleképpen kifejez. Ezt jelenti Jézus mondata: "Nélkülem semmit sem tehettek", de ezt fejti ki Pál is, amikor így fogalmaz: "Benne élünk, mozgunk és vagyunk". Azonban ez a természetünkből, teremtettségünkből fakadó Istenbe való belefoglaltságunk nem pusztán egy tény, egy valóság, amely előre adott számunkra: így születtünk, így létezünk, így vagyunk. Ez egyszersmind állandó erkölcsi kihívás és felelősség is. Erre világít rá a vasárnapi evangéliumi perikópa.

Ebben mit is kér számon Jézus, az ítélő Király? Adtunk-e az éhesnek enni, a szomjasnak inni, befogadtuk-e az idegent, felruháztuk-e a ruhátlant, fölkerestük-e a beteget és meglátogattuk-e a börtönben sínylődőt? Ezek a gondolatok visszavezetnek bennünket egészen Máté evangéliumának elejére, ahol a nyilvánosság előtt a Messiás elkezdi kifejteni - nem csak szóval, de mindenekelőtt cselekedetivel - küldetésének célját, lényegét.

Ő az, aki meglátogatta a beteget, a szenvedőt, a bűn és a betegség, a megszállottság börtönében sínylődőt: "Jézus bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, hirdette országa evangéliumát, s gyógyított minden betegséget és fogyatékosságot a nép közt. Híre elterjedt egész Szíriában. Elvittek hozzá minden szenvedőt, olyanokat, akiket különféle betegségek és bajok gyötörtek, ördögtől megszállottakat, holdkórosokat, bénákat, és meggyógyította őket." (Mt 4,23-24). Az elesett, a kiszolgáltatott és a bűnös ember ürességét, fájdalmát, elhagyatottságát jött ő enyhíteni: "Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket" (Mt 9,13) - mondja.

Jézus az, aki enni ad az éhezőknek a kenyérszaporítás csodájakor (vö. Mt 14,13-21; 15,29-39). János evangéliumában így fogalmaz: "Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha" (Jn 6,35). Ennek a gondolatnak a legcsodálatosabb kifejtésére az Utolsó Vacsorán kerül sor, ahol Jézus így fogalmaz: "Vegyétek és egyétek, ez az én testem! - Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára" (Mt 26,26.27-28). Jézus az, aki táplálja az éhezőt, itatja a szomjazót.

Vagyis az evangéliumi szakaszban Jézus önnön küldetésének kritériumaival szembesíti az előtte állókat. Kérdéseit megfogalmazhatnánk így is: ti megtettétek-e az emberekért, amit én megtettem értük? Ti olyanokká lettetek-e, mint én? Az én királyságom nem csak mint adottság, hanem mint beteljesített küldetés is uralomra jutott szívetekben? Királyotok voltam-e nektek életetekben?

Krisztus Király vasárnapján ezekkel a kérdésekkel szembesülünk, ezekre kell választ adnunk. Ahogy Jézus sem pusztán szavakkal, de életével, gesztusaival, cselekedeteivel válaszolt, úgy nekünk is ezt kell tennünk. Kész vagyok Krisztus királyságát nem csak elfogadni, felismerni, de teljessé is tenni emberségemben? Elköteleződöm én mellette?

Advent, Úrjövet előtt állunk. A fenti kérdésekre életünkkel adandó válaszoktól függ, hogy az Úrjövet számunkra külsődleges forma, liturgikus időszak, vagy pedig eleven, személyes találkozás lesz-e. Adja Isten, hogy ez utóbbit jelentse életünkben!