Advent 2. Vasárnap - B-év

Advent második vasárnapján Márk evangéliumának kezdetét hallhatjuk. Ezek a sorok alapvetően határozzák meg az utánuk következő egész könyvet - az evangéliumok első sorai már rávilágítanak a szent szerző központi gondolatára, szándékára. Ezt láthattuk a tavalyi év kezdetén már Máténál, de így van ez Lukácsnál és Jánosnál is.

Márk rögtön Jézus megkeresztelkedésével kezdi könyvét, szemben Mátéval, aki Jézus születésével, Lukáccsal, aki keresztelő Szent János születésével és szemben Jánossal, aki az Ige örökkévalóságával nyitja meg írását. Ebből is látszik, hogy Márk számára a lényegi üzenet, amelyet közvetíteni akar, az Jézus igehirdetése, s a csodák, amelyek az ő istenségét támasztják alá. Keveset foglalkozik az Ószövetséggel és a zsidókkal való jézusi vitákkal - hiszen célközönsége a pogány-keresztények népes tábora. Számukra akarja Jézus nyilvános működését, halálát és megdicsőülését közvetíteni, hogy az Istenemberbe vetett hitüket megerősítse.

Az első mondatok már efelé a cél felé mutatnak. A fenti megfontolásból érthető, hogy Máté számára az evangélium alapvetően a krisztusi igehirdetéssel, Isten országának meghirdetésével egyenértékű fogalom. Márk ezt rögtön egybefűzi a prófétai idézettel, amely egy érdekességet mutat fel. Bár az evangélista így fogalmaz: "Izajás próféta megírta", valójában előbb Malakiást, a legutolsó kisprófétát idézi: "Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat" (3,1), s csak ezután idézi magát Izajást: "A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit" (40,3). Miért csak az egyiküket nevezi meg Márk, miért írja a Malakiástól vett idézetet is Izajás neve alá? Minden bizonnyal nem arról van itt szó, hogy az evangélista hiányos ismeretekkel rendelkezett volna a prófétákról, hanem sokkal inkább arról, hogy a lényeges mondandó, a központi gondolat Izajásé - a Malakiástól vett idézet mintegy kiegészítés, kifejtés, rásegítés ehhez.

Mit is mond ki az izajási központi gondolat? Hogy ezt megérthessük, fel kell lapoznunk magát a prófétát. A szövegkörnyezet, amelyben ez a mondat szerepel, több bibliakiadásban azt az alcímet viseli, hogy "a próféta meghívása", vagyis Izajás kiválasztásáról, elküldéséről van szó. És mire szól a küldetés? Azt a Márknál leírt idézet előtti két sor mutatja meg: "«Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!» - ezt mondja Istenetek. «Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert a gonoszsága, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden bűnéért.»" (40,1-2). Azért jön el a próféta, hogy vigasztaljon, hogy bejelentse a büntetés végét, a kegyelem és kiengesztelődés idejének beköszöntét. Ezt a feladatot tulajdonítja tehát Márk Keresztelő Szent Jánosnak.

Az izajási idézet természetesen elsődleges síkján a nép babiloni fogságból való szabadulásának örömhírét, az Ígéret földjére való hazatérést jelenti. Ebben a fényben a pusztában kiáltó szó új értelmet kap - hiszen a puszta valójában a fogság földje és az Ígéret földje között terül el. Itt kiált a hang, hogy itt váljék egyenessé Isten ösvénye, amelyen majd az Úr megmutathatja erejét, s hazavezetheti népét.

Tehát Márk evangéliuma az üdvösség elérkeztének bejelentésével és a hazatérés, a fogságból való megszabadulás képével kezdődik. A pusztában felhangzik a szó, s az utak elkezdenek épülni az új Ígéret földje, vagyis az Egyház felé. Isten érkezik, s a próféta, Keresztelő János meghirdeti az eljöttét. A nép egybe fog gyűlni a szolgaság házaiból, s elindul, a próféta szavára a pusztán, a bűnbánaton át az Egyház földje felé. "Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgyet töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, a hegyek ormai legyenek olyanok, akár a völgy. Akkor megnyilvánul majd az Úr dicsősége, és minden ember látni fogja." (Iz 40,3-5) - ez az izajási igehirdetés, s János épp ezt ismétli el, immár egyetemes értelemben.

Valójában a Márk evangéliumának elején Izajás szavain és Keresztelő János alakján keresztül megrajzolt elgondolás, program egészen adventi. Az Úr útja a pusztán át vezet - ez a magányosság földje, a magunkba szállás, a bűnbánat helye. Az Úr ösvénye a sivatagon át visz - ez a böjt, az önmegtartóztatás vidéke, a testi élet egyfajta misztikus meghalásáé, a szellemi, a Szentlélekből fakadó életért. A völgyeket fel kell tölteni - a hiányokat, az űrt életünkben orvosolni kell, a sebeket be kell kötözni, a mulasztásokat jóvá kell tenni. A hegyeket és halmokat el kell hordani - le kell hántani magunkról mindent, ami fölösleges, meg kell szabadulni a gőgtől, a hiúságtól, a beképzeltségtől, az elbizakodottságtól és az önzéstől. Az egyenetlen egyenes lesz, a hegyek orma és a völgyek mélye egy szintbe kerül - vagyis az emberben megteremtődik a belső egyensúly, a belső béke, az ember megízleli az üdvösség állapotát.

És mi ezen adventi úton levésünk célja? Nem más, mint az, hogy megmutatkozzék Isten dicsősége. Ezért is prédikálja Keresztelő János: "Aki utánam jön, hatalmasabb nálam". És miben áll Jézus Krisztus hatalmassága? Abban, hogy vízzel és Szentlélekkel meg fogja keresztelni az embereket - vagyis beteljesíti a megváltás művét, benne a keresztségben meghalunk, a vízbe temetkezünk, hogy vele együtt föl is támadjunk.

Ez az igazi Advent, a hatalommal érkező és megváltó, megmentő Krisztus eljöttére való várakozás. Az erre való felkészülésre az evangélium - Izajás próféta révén - útmutatást ad. Ha megfogadjuk, megtapasztaljuk majd a várakozás örömét, a megszabadulás vígságát, az örvendezést Isten gyengéd uralmában: "Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg! (...) Íme, a ti Istenetek! Isten, az Úr, íme eljön hatalommal, karjával mindent uralma alá vet. (...) Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjába veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti" (Iz 40,1.9-10.11).