Nagyböjt 2. Vasárnap - B-év

Nagyböjt második vasárnapjának evangéliumi szakasza - régi szokás szerint - Jézus színeváltozásának történetét beszéli el. Nagyböjt elején, a negyvennapos pusztai magány és a megkísértés múlt heti leírása után ennek a szakasznak különös "íze" van - hiszen nagyböjt csöndes, visszafogott, dísztelen idején ragyog fel a színeváltozás fénye. Ennek a liturgikus év rendjében minden bizonnyal ugyanaz az oka, mint amit az egyházatyák az egész esemény mögött sejtenek. Aranyszájú Szent János szerint a Megváltó így előre vigasztalja tanítványait, akik majd tanúi lesznek szenvedésének és halálának, Theophilaktosz pedig úgy véli, ezzel bizonyította Krisztus hatalmát és az Atyától való küldését. Így a liturgikus rendben nagyböjt második vasárnapja a Nagyhét és Húsvét titkos elővételezését jelenti, hogy a böjtölő el ne feledje: önmegtagadása, bűnbánata, nagyböjti gyakorlatai nem öncélúak, szomorkodása nem végleges. Készület ez, s a bánat az örömre nyit meg bennünket, a fejünkre szórt hamu az örökkévalóság sugarának készíti elő helyét a homlokunkon.

Azonban talán nem vétkes, ha túllépve ezen az elsődleges és alapvető szinten, ezen evangéliumi szakasz segítségével megpróbáljuk felvázolni böjti lelki előrehaladásunk főbb állomásait, amelyek a következők:

  1. kiválasztás
  2. elindulás
  3. feljutás a hegyre
  4. színeváltozás
  5. visszatérés, küldetést

Sok szerzőt elgondolkodtatott már, hogy Jézus miért nem az összes tanítvány vagy apostol jelenlétében változott el színében, miért választott ki közülük hármat? Péter, Jakab és János az oszlopos apostolok, ez minden bizonnyal az egyik fő ok. Másfelől azonban hozzáteszik egyes értelmezők, hogy zsidó szokás szerint két vagy három férfi tanúsága kellett egy dolog igaz voltának állításához (ld. MTörv 19,15) - vagyis ezt a három apostolt tanúként választotta ki az Úr.

Nagyböjt megtérésének, lelki útjának elején szintén egy ilyen kiválasztás áll. Nem az ember kezd közeledni az Istenhez, hanem Isten kegyelme ragad meg bennünket, hogy meg tudjunk térni. Ez a kiválasztási pillanat azonban nem csak meghív, hanem egyszersmind küld is: Isten "Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által - akarata és tetszése szerint - fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket" (Ef 1,5-6). Isten kegyelmének ez a magasztalása a hívekben egyszersmind tanúságtétel is arról, amit megtapasztaltunk. Így kapcsolódik össze a lelki út első pontja az utolsóval - Isten kiválaszt, majd végül visszaküld az emberek közé, hogy tanúskodjunk arról, amiből részt kaptunk.

Mindez egészen pontosan nyer megfogalmazást Márk evangéliumában az apostolok kiválasztásáról szóló részben: Jézus "tizenkettőt választott ki, hogy vele tartsanak, és hogy igehirdetésre küldje őket" (Mk 3,14). Vagyis a kiválasztás erre szól - legyünk Jézussal, majd ezt az együtt való létet megtapasztalva, induljunk el tanúságot tenni a világba. Ezt látjuk a nagyböjti lelki utunk elején is: Jézus kiválaszt és meghív, hogy vele legyünk negyven napig a pusztában, felkészülve szenvedése, halála és feltámadása titkára, hogy azután ebben mi magunk is átalakulva, tanúságot tehessünk a Feltámadottról.

Ennek lelki sémáját nyújtja a színeváltozás szakasza: Jézus kiválaszt hármat, hogy vele tartsanak. Elindul velük a hegyre - ez a hegyre való feljutás az önmegtagadás, a tisztulás, az ég felé emelkedés szimbóluma. A hegy csúcsán, ég és föld találkozópontján tanúi lesznek a csodának, Krisztus dicsőségének. Innen visszatérve pedig sajátosan kapják meg a tanúságtétel parancsát. Jézus azt hagyja meg nekik, hogy erről ne beszéljenek senkinek, amíg fel nem támad - mindez persze rejtve azt is jelenti, hogy utána viszont szólhatnak róla, sőt szólniuk is kell.

Így tehát nagyböjt második vasárnapjának perikópája a keresztény lét alapszerkezetét tárja elénk. Isten szabad kiválasztásából hívott meg bennünket kegyelme által a hitre. Ez pedig két dolgot jelent - egyfelől vele kell tartanunk, vagyis megtérve, utunkon irányt változtatva az ő nyomába kell szegődnünk. Imáink, elmélkedéseink és önmegtagadásaink által el kell köteleződnünk mellette - nagyböjti pillanata ez életünknek. Ugyanakkor ezáltal a titok, a csoda, fény tárul fel előttünk, amely azonban nem rejtett kincsünk, hanem olyan gazdagságunk, amelyet szét kell osztanunk a világban. Olyan valóság, amelyről nem hallgathatunk.

Lehet, hogy mindez kissé sajátos fényben mutatja a színeváltozás evangéliumi szakaszát, végső soron azonban rávilágít arra, hogy nagyböjt lelki kihívása, lelki gyakorlatai nem öncélt jelentenek, hanem túl a Húsvétra való készületen, keresztény létünk alapvető szintjét tárják fel: a megtérését, kiválasztottságunkban és küldetésünkben való elköteleződésünkét.

Isten adjon erőt ahhoz, hogy döntéseinkkel rá merjünk lépni erre az útra, s akkor bizonnyal mi is megtapasztaljuk majd, amit a három tanítvány is: "Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk!"