Nagyböjt 3. Vasárnap - B-év

A nagyböjti harmadik vasárnap evangéliumi szakasza egy igen drámai jelenetet állít szemeink elé: Jézus belép a jeruzsálemi Templomba s megtisztítja azt. János evangéliuma Jézus nyilvános működésének kezdetére, első nyilvános Húsvétjára teszi ezt az eseményt (ld. Jn 2,13-25), míg a szinoptikusok a virágvasárnapi bevonulás betetőzéseként írják le a Templom megtisztítását (ld. Mt 21,12-17). A szövegkörnyezet eltérő, az üzenet azonban azonos: Jézus sajátos tekintéllyel és hatalommal lép fel. A Templom rendben tartása, a kultikus tisztaságról való gondoskodás alapvetően a templomi papság feladata volt - vagyis amikor Jézus megteszi ezt a lépést, az önhatalmú rendrakást a Szentély körüli területeken, papi, sőt főpapi tekintélyt, hatalmat tulajdonít magának.

Azonban az evangéliumi szakasz még ezen is túlmegy, hiszen nem csak egyszerű tisztasági előírások megtartásáról van szó. Jézus mindezt úgy teszi, hogy Atyjának nevezi Istent, s a Templomban a Fiú jogán cselekszik. Ez a Messiás királyi hatalmát hangsúlyozza. A második zsoltárban ezt olvassuk a királyról: "Fiam vagy, ma szültelek téged" (Zsolt 2,7). Az Ószövetségben ez egyike azon kevés helyeknek, ahol ember atyjaként nevezi meg Istent. A fenti zsoltárt követő időkben aztán Isten atyasága megjelenik a prófétákhoz, illetve az egész néphez való viszonyában.

Ennek alapján világos, hogy amikor Jézus a Templomot mint Atyja házát tisztítja meg, akkor nem csak mint pap, hanem mint király és próféta is fellép, aki az egész nép nevében, helyében cselekszik. Mindezt csak tovább erősíti a zsidókkal folytatott vitája, ahol ő mint a Templom felépítője mutatkozik meg. Mindez egyértelmű állítása annak, hogy Jézus magát a Messiásnak tartotta, s ennek megfelelően is cselekedett.

János evangéliumában ez Jézus nyilvános működése kezdetén történik - vagyis a Galileában nevelkedett, hamar híressé vált tanító a Szent Város, Jeruzsálem előtt mint Messiás mutatkozik be, így indul három esztendős útjára. A szinoptikusok az eseményt a jeruzsálemi bevonuláshoz, Virágvasárnaphoz kötik - így még inkább hangsúlyozva azt, amiről a próféta énekelt: "Mondjátok meg Sion leányának: Nézd, királyod vonul be hozzád" (Mt 21,5; vö. Iz 62,11). A király megérkezik a Szent Városba, s a Szentélyt állítja először helyre: megtisztítja, visszaadja méltóságát, s a Szentek Szentjétől indulva teljesíti be uralmát. A nép felé mindezt csodáival, gyógyításaival pecsételi meg Jézus - mintegy jelezve az isteni hatalom és üdvösség elérkeztét. Nem a főpapoknak, írástudóknak tesz csodát, hogy igazolja önmagát előttük - hanem a népnek, hogy test és lélek üdvösségére vezesse őket.

Azonban ez a pillanat magában hordozza a szokásos veszélyt. A királyi érkezés, a főpapi és prófétai hatalom sokakban kelthette azt a tévképzetet, hogy az üdvösség egyszersmind győzelem és felemelkedés is lesz Dávid házának, az egész nemzetnek. Jézus nagyon erőteljesen tér ki ezek elől az igények, elvárások elől. A mondat, amely elhangzik szájából, egyfelől a legfőbb hatalmat, a Templom fölépítésének tekintélyét tulajdonítja neki, ugyanakkor mindezt a szenvedés és halál megjövendölése által: "Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!"

Ez a jézusi válasz sajátos fénybe helyezi mindazt, amit eddig elmondtunk. A zsidóság - és valljuk meg, sokszor mi is - a beteljesülést, Isten erejének eljövetelét mint egy töretlen, árnyék nélküli húsvéti ragyogást várta, várja. Most vagyunk az elesett, a gyönge állapotban, a megváltás fölemel, megerősít és győzelemre visz bennünket. A krisztusi logika azonban nem egy ilyen kettősségben gondolkodik - a döntő pillanat előtti gyengeség s az abból a diadalba, győzelembe, erőbe való felfelé ívelő átmenet nem Jézus útja. Ő az árnyékok közül előbb alászáll a teljes sötétségbe, a betegségek közül a teljes halálba, a mulandók közül az elmúlásba, a romlandók közül az Alvilágba. A megváltás nem mint egy folytonos emelkedés, újra visszaállítás jelenik meg az evangéliumokban - hanem mint a teljes bukás, a teljes kudarc (vagyis: Kereszt), amelyből teljes győzelem származik. A krisztusi megváltás dramatikáját ez adja: ő az áldás, aki átokként függ a fán. Ő az élet, aki meghal. Ő az örök, aki értünk kész a törékenység és elmúlás keresztjét hordozni. Mindezt sajátosan példázza a kifejezés, amelyet János említ: "Jézus saját testének templomáról beszélt". A test temploma - a bűn és a megváltás, a tisztátalanság és a szentség, a halál és a feltámadás helye. Jézus ezt ölti magára és ebben a testben mutatja meg királyi, papi és prófétai méltóságát, messiási erejét. Az ősbűn miatt a testben élő ember kudarcra, kikerülhetetlen bukása, pusztulásra, a templom lerombolására ítélt teremtmény - a megváltás okán azonban épp ezen elesettségében tekint az üdvösség, az öröklét, a beteljesítő feltámadás távlatai felé.

Nagyböjti lelki készületünk egyik fő kérdése is ez: képessé válunk-e arra, hogy ebben a hatalmas, sokszor csak paradoxonokkal leírható feszültségben alkalmassá váljunk a húsvéti titokra, a halálban felragyogó életre, az elvetett búzamag elhalásából fakadó születésre? Önmagunk templomának megtisztítása, bensőnk kisöprése jelenti a mi meghajlásunkat a Messiás előtt - és felkészülésünket arra, hogy a mindent romjaiból felépítő Isten ereje éljen bennünk.