Nagyböjt 5. Vasárnap - B-év

Nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliumi szakasza egy sajátos történést ír le, amelynek kiindulópontja egy egyszerű kérés. Az ünnepekre Jeruzsálembe érkezett görög zarándokok Fülöphöz fordulnak, s kérik tőle: "Uram, látni szeretnénk Jézust!" 2004-ben II. János Pál pápa választotta ezt a mondatot a XIX. Ifjúsági Világnap mottójául. Ez az egyszerű kérés hatalmas láncreakciót vált ki. Amikor Jézus értesül róla, szózatra nyitja ajkát, amelyre maga az Atya válaszol az ég mennydörgésében. Mindezt a csodálatos történést megtapasztalták a körben álló emberek is.

A kérés - "látni szeretnénk Jézust" - s a válasz között első olvasásra nem sok kapcsolat áll fenn. Hisz Jézus szózata az idő elérkeztéről, a megdicsőüléséről, a földbe hulló búzamagról szól; mintha mindezzel egyáltalán nem a felmerülő kérdésre akarna válaszolni. Hogy megértsük az evangélium összefüggéseit, a görögök mondatát mélyebb, lelki értelmében kell felfognunk. II. János Pál pápa így fejti ki e kérés igaz tartalmát 2004-es, a világ ifjúságához intézett üzenetében: "Tudni akarták, ki Jézus. Nem egyszerűen egy olyan megközelítésről van szó, hogy tudni akarták, miképp mutatkozik meg az ember Jézus. Nagy kíváncsiság és egyfajta előérzet indítja őket, amely szerint alapvető kérdéseikre találtak választ; tudni akarták, ki ő valójában, és honnan jött." (Nr. 1.)

Jézus válasza a Megváltó egyfajta felismerését tartalmazza. Számára a Fülöp és András által közvetített kérés jele annak, hogy elérkezett az ő ideje. Elmondva hasonlatát a búzaszemről és sajátos paradoxonát az élet elvesztéséről és megnyeréséről, így reagál a hozzá intézett szavakra: "Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!" Ne feledjük, ezzel Jézus a kérésre válaszol, miszerint a görög zarándokok látni szeretnék őt.

A válasz nem más, mint az, hogy csak az látja igazán Jézust, aki keresztre feszülve, meghalva, sírba helyezve - majd legvégül feltámadva látja őt. Sokan és sokfelé hallgatták a tanítását, látták csodáit, részesedtek jótéteményeiben. Egyesek kétkedők vagy támadók maradtak, mások hívőkké lettek. De a görögök kérése egy egészen sajátos tényre világít rá. Egyfelől Krisztus híre, a felé meginduló emberek belső indítása már túlnő Izrael konkrét határain. Másfelől pedig immár nem tanítást akarnak hallani tőle, nem csodát várnak tőle - hanem látni szeretnék őt. Úgy is mondhatnánk, hogy teljes igazságában akarják Jézust megismerni.

Krisztus ebből azt a döntő következtetést vonja le, hogy nyilvános életének tanítói szakasza végérvényesen lezárult, kezdetét veszi a döntő pillanat: a meghirdetett Evangélium megpecsételése önnön életáldozatával. Az emberek nem tanítást kérnek már tőle, hanem a lehető legtöbbet: meg akarják látni, meg akarják ismerni őt. A Szentlélek már működik a lelkekben, s indítja őket arra a sajátos belső vágyra, keresésre, majd az abból fakadó elköteleződésre, amelyet a krisztusi hitnek nevezünk. Bukás és felemelkedés, halál és élet pillanata nyílik meg az emberi szív mélyéből fakadó vágy nyomán.

Hogy mennyire így van, arról tanúskodnak az evangéliumi szakasz utolsó jézusi szavai: "Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok." A keresztnek föl kell állíttatnia, hogy a Megváltó azon mutassa meg az őt látni akaró embereknek Isten irgalmát és igazságosságát, Isten üdvözítő szeretetét. Az ítélet pillanata ez, ahogyan a múlt vasárnap hallhattuk, szintén János tollából: "Aki hisz [a Fiúban], az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában." Aki látni akarja Jézust, annak ő megmutatja magát. Azonban ez a látás más, mint amit az emberek várnak. Nem dicsfény, de szenvedés. Nem harsonazúgás, de halálkiáltás. A fény, az élet csöndben, titkon érkezik meg. Jézus megnyitott oldalának szemlélésében kell meglátnunk Isten szeretetét, azt a szeretetet, amelyet szemlélve hitre indulunk. Jézus látása a szeretet tapasztalata, amint azt XVI. Benedek pápa is kifejtette Deus caritas est kezdetű enciklikájában.

Nagyböjt ötödik vasárnapján az egyház ősi szokás szerint fekete lepellel vonja be a kereszteket, nem csak azokban a helyi egyházakban, ahol azok ékkövekkel díszesek, hanem ott is, ahol csak Krisztus csupasz teste látható a feszületen, mint némely keleti rítusban. Teszi ezt azért, hogy az ember tekintetét megfossza a megszokott látványtól, így készítve elő bennünket Nagypéntek drámai pillanatára, a kereszt leleplezésére. Ekkor a Megfeszített látványa sajátos erővel érint meg bennünket a rejtettség, letakartság után. Mi is mondjuk hát a görög zarándokokkal: "Látni szeretnénk Jézust!" A keresztet borító lepel legyen Jézust kutató tekintetünk várakozásának, vágyakozásának jele, amely beteljesül a nagypénteki titok szemléletében. Szavunk, keresésünk ma is megszólítja, megrendíti Jézust - bennünk a bűnös, elesett emberiség keresi azt az alakot, azt az embert, akinek a látása eljuttat az igaz ismeretre s az üdvösségre.

Ugyanakkor legyen e mondat jeladás arra is, hogy Nagyböjt immár végéhez közeledik, s bűnbánatban megtisztult szívünket most újult erővel kell megtöltenünk a vággyal azután, aki értünk meghalt és feltámadt. Bűneink letétele a szentgyónásban, buzgóbbá váló imáink, keresztútjaink, liturgikus együttléteink, önmegtagadásaink és böjtjeink legyenek eleven tanúságai annak, hogy valóban, tiszta szívből szeretnénk mi is Jézust, a megfeszített Szeretetet látni!