Nagyszombat - B-év

Nagyhét szent napjainak sorában Nagyszombat néha sajátos módon "elsikkad". Ennek oka lehet egyfelől az, hogy Nagypéntek keresztjének drámaisága, megrázósága s a vasárnapi feltámadás öröme között a sír csöndje, magánya szinte eltűnik; másfelől azonban sokkal inkább arról lehet szó, hogy az átlag hívő gondolatában Nagyszombathoz már a feltámadási körmenet kapcsolódik. A liturgikus naptár ugyan világosan mutatja, hogy a szertartás és körmenet, lévén hogy már naplemente után kerül rájuk sor, valójában Húsvétvasárnapot, az ünnep vigíliáját jelentik - belső, megszokott naptárunk azonban szombatot mond, szombatot érez. Így a szent napok sora megrövidül, Nagyszombat ünnepe, jelentése, mélysége elvész.

Pedig különös, sajátos íze, üzenete van ennek a napnak. A sír, a nagyszombati csönd és magány a felszín mozdulatlansága mögött hallatlan mozgalmasságot rejt. Nem csak Krisztus sírban nyugvásának napja ez - de egyben pokolra, alvilágra való alászállásának is. A nyugati lelkiségben az Apostoli Hitvallás erre vonatkozó szakasza jóval kisebb visszhangra talált, mint keleti testvéreinknél. Náluk az ikonográfia egy önálló témája a nagyszombati esemény, Krisztus Urunk alászállása a holtak országába.

Nagyszombatnak így sajátos képisége, szimbólumai vannak. Már ekkor a feltámadás fényébe öltözik az Üdvöztő, aki bedöntve, a szó szoros értelmében sarkaiból kifordítva az alvilág kapujának tábláit, megáll a holtak, a megváltás műve előtt élt igazak előtt. Lába alatt megkötözve fekszik a halál, körülvéve mindenféle kínzóeszközeitől, láncoktól, csípőktől és fogóktól, amelyekkel a rabságába esett lelkeket, a megváltást nélkülöző, az ősbűn miatt halálra ítélt embereket gyötörte.

Talán mitikusnak, meseszerűnek hat ez az elgondolás, mégis alapvető fontossággal bír - nem véletlen, hogy legősibb hitvallásszövegünkbe már bekerült. Nagyszombat teljesíti be Nagypénteket, s nyitja meg a kaput Húsvétvasárnap előtt. Miért? Azért, mert a halál, az emberi elveszés, homályba hullás mélységeibe nem a puszta biológiai meghalás révén lépett be Jézus, hanem a pokolra való alászállással. A pokol, a holtak helye az a hely volt az Ószövetség szemében, ahol nincs Isten - hisz Isten élet, a halál pedig a teljes magány, elszakadás. A halottak földje ezért valóban árnyék-ország, szomorú, bús hely, amikor az ember kilép az élők sorából, s egy kietlen pusztaságban tengeti homály-létét. Ugyanakkor fájdalmas hely is ez, hiszen az ősbűn büntetéseképpen, Isten akaratából ide láncoltatik minden megszületett ember - már a bölcsőben is minden egyes pillanattal csak ehhez az elkerülhetetlen véghez kerülünk közelebb. Jézus emberré válásának utolsó lépése, a megtestesült Isten végső tette az, hogy ide lép be értünk. A kereszten meghalt testből nem kiszárnyal az Istenfiú a kéklő egek felé, hanem a testi halálon túl felvállalja a belső, lelki halál helyére való alászállást is.

Az Evangélium csak akkor hiteles tehát, a Megváltás ereje csak akkor ragyog teljes fényében, hogyha azt ide, ebbe az árnyékvilágba hozza el az Üdvözítő. Nagyszombat titka ez - és egyszersmind Húsvétvasárnapé is, hiszen a feltámadás is innen indul ki. Itt nyitja fel Ádám és Éva sírját Krisztus, itt szólítja meg az őelőtte élt igazak lelkeit, innen viszi ki őket az életbe, a megváltás kegyelmét itt árasztja ki elsőként az elhunytakra. Krisztus feltámadása tehát mintegy karon fogva vezeti ezeket az őelőtte élt kiválasztottakat Isten országa felé.

Ezáltal érthetjük meg igazán, hogy a pokolraszállás nem egyfajta kultikus harc élet és halál között - messze többről van szó. A Katolikus Egyház Katekizmusa ezt így fogalmazza meg:

"A pokolraszállás az üdvösség evangéliuma hirdetésének megvalósulása a beteljesedésig. Ez Jézus messiási küldetésének utolsó szakasza, mely az időben sűrített, ugyanakkor mérhetetlen jelentőségű, mert a megváltás művét kiterjeszti minden hely, minden idő összes emberére, mindnyájan ugyanis, akik üdvözültek, a megváltásnak lettek részesei" (634).

A szent napok mezsgyéin, a titkok találkozási pontjain így ér össze a nagypénteki kereszthalál, a nagyszombati alászállás a poklokra s a húsvétvasárnapi feltámadás. Elválaszthatatlanok ezek a titkok, egymás nélkül helyesen nem értelmezhetők.

Nekünk is, mai híveknek, meg kell tehát ízlelnünk a megváltás misztériumának ezt a liturgia nyelvén leírt folyamatosságát, folyamatos kibomlását. Belehelyezkedve az Egyház közös ünneplésébe, nekünk is részesévé kell válnunk halál, alászállás és feltámadás titkának - személyes életünk bukásai, kudarcai, gyarlóságai így gyógyulnak a feltámadás erejében. Krisztus nem "eltörli a múltat", hanem belelép, s belülről ragyogja azt át kegyelmi fényével. A halált nem megsemmisíti, hanem legyőzi azáltal, hogy az élet távlatát nyitja meg előttünk. Értsük ezt meg, s váljék ez lelkiéletünk kincsévé - a fölfelé vezető út sokszor az alászálláson, a bukáson át vezet. Csak aki alászáll önnön mélységeibe, s hagyja oda belépni a Megváltót, az lesz képes fel is emelkedni vele.